Mese az üvegablakról és a Fényről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák. A templomba belépve mélységes csend és nyugalom fogadta a látogatót. A bejárattal szemben egy egyszerű oltár emelkedett, sima kőasztallal. A fából faragott padsorok között régi korok emléke lebegett, és minden békét és harmóniát sugárzott magából. A templom egyetlen dísze, színesre festett üvegablakai voltak. A művész mesteri tökéllyel alkotta meg színeiket, így amikor a Nap besütött, gyönyörű fénybe öltöztette a templomot.
Az üvegablakok között volt egy, amelyik érezte, hogy ha több napfényt tudna átengedni magán, akkor csoda történne: az emberek olyan élményben részesülnének, amiről nem is álmodnak. Látta ugyanis, hogy milyen nagy különbség van a kinti és a benti fény között, s szerette volna a kettőt eggyé tenni.
Sokat töprengett, mit tehetne, és időnként próbálkozott is: néha leporolgatta magát, máskor izgett-mozgott, hogy üvegtábláin jobban áthatolhasson a napsugár – de nem volt megelégedve az eredménnyel. A szíve szomorú volt, amikor látta, hogy az emberek megelégszenek azzal a félhomállyal, ami odabent van, s nem tudják, hogy milyen is az igazi fény.
Egyszer, egy nyiladozó, üde nyári hajnalon, amikor éppen felkelt a Nap, s első sugarai a templom ablakaira vetődtek, a mi ablakunk lelkét annyira elöntötte a fenséges élmény, hogy a szépségtől kicsordultak a könnyei, és felsóhajtott: “Bárcsak teljesen át tudna sütni rajtam, hogy ezt odabent mindenki láthassa, és akkor részesülhetne ebből az éltető fényből! Óh, bárcsak tudnám, mit tegyek!”
És ekkor váratlanul, bársonyos, simogató hangon megszólította őt a fény: “Lásd, itt vagyok. Fordulj felém, engedd, hogy minden sugaram átjárjon, átmelegítsen! Én szüntelenül áradok rád, és mindenkire, fogadd el fényemet! És most nyújtom a kezem feléd, gyere hozzám, nézd meg magadat innen! Tudni és látni fogod, hogy mit kell tenned, ha arra vágysz, hogy átragyogjak rajtad.”
És a fény kinyújtotta finom, puha kezét, majd a szívéhez emelte őt. Az ablak innen már sokkal
többet látott, s hamarosan tudta is, hogy mit kell tennie. Rájött, hogy miért és miként fordult el, gubózott be magányába a fény elől. Azt is látta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ezek a kis védőlemezek – amiket ő épített ki magában – ismét megbarátkozzanak a fénnyel, s meg is bízzanak benne.
Majd felfedezte, hogy az évek hosszú során rárakódtak olyan dolgok, amelyek már fölöslegessé váltak a számára, s amelyek akadályozták célja elérésében. Innen kívülről pontosan tudta, hogyan kell ezektől óvatosan és körültekintően megszabadulnia.
Fürkésző tekintete megakadt belső üvegtábláin is. Észrevette, hogy itt is egy kis átrendezésre van szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Alaposan megfigyelte a részleteket, s jól megjegyezte, mit hová kell áthelyeznie, vagy másképpen alakítania.
Még néhány percet eltöltött azzal, hogy megfigyelte, mit kell még tennie ahhoz, hogy át tudja engedni magán a kívülről áradó fényt, majd amikor készen lett ezzel, el is képzelte, hogyan fog mindez megtörténni.
Lelki szemeivel látta, ahogyan védőlemezei – amit a bántásoktól, sérülésektől való félelme épített fel – fokozatosan a fény felé fordulnak, majd feloldódnak benne, s ezután látta magát, ahogyan megtisztul, megszabadul a lerakódásoktól, a felesleges súlyoktól, és érezte a megkönnyebbülést is. Az átalakulás pedig tovább folytatódott: belső üvegtáblái szépen, lassan átrendeződtek, finom mozgás indult meg benne, és lassan minden a helyére került. És ez így folytatódott tovább, egészen addig, amíg a fény szabadon át tudott áramlani az üvegablakon.
Mikor mindezt végignézte a fényből, érezte, hogy a puha kéz visszahelyezi őt eredeti helyére, és szeretettel nézi, figyeli továbbra is.
Ezzel csodálatos változás kezdődött meg az üvegablak életében. Tisztán emlékezett mindarra, amit a ragyogás szívében állva látott, és boldogan fogott neki a megvalósításnak. Türelemmel és kitartással végezte a védőpajzs lebontását, a belső tisztításokat, és élvezte ezek eredményét is. Érezte, hogy amint egyre jobban halad célja felé, valóban még több fényt tud átengedni magán.
És egyszer eljött a nap, amikor elkészült, átalakult, ráhangolódott a fényre, amely már szabadon ragyogott át rajta. Valahányszor besütött a Nap ezen az üvegablakon, a templomot eddig még nem látott ragyogás töltötte el. Az emberek hamarosan észrevették ezt, s odagyűltek az ablak alá, élvezték az áradó, tündöklő fényt, amely körülölelte őket. Elteltek szépségével, gyógyító erejével, s eltöltötte őket az a béke, nyugalom és harmónia, amelyet a fény hordozott magában. Ott álltak minden nap, és gyógyultak, erőt merítettek az örök Forrásból, amely így eljutott hozzájuk, s eközben az ablakot már nem is látták, mert ő maga is fénnyé vált, s minden lélegzetéből és szívdobbanásából az örök élet áradt szét.